Minden egy esős őszi reggelen kezdődött még '97-ben... Na jó, kb másfél hónapja történt a dolog. Akkor keresztezte a sors az utunkat. Kitaláltátok? Egy lány -nem is lány, egy igazi nő- a téma tárgya. Legtöbben most azt gondoljátok: "Ne már, még egy megtört szíves sztori". Pontosan. De mire való a blog, ha nem arra, hogy kiírjuk magunkból a gondolatainkat.
Amikor betoppant az életembe a mosolyával, amiért háborúkat lehetne indítani, hogy láthassák az emberek; az alakjával, amiről Vénuszszobrokat mintázhatnának; és a szemei... azok a kék szemek... Ha a szem a lélek tükre, akkor neki csodálatos lelke van. Mint később kiderült, tényleg csodálatos. Talán ez fogott meg benne legjobban. Ő az a -mai világban ritka- nő, akiért tényleg érdemes küzdeni.
Szóval megismerkedtünk. Elhülyéskedtünk, beszélgettünk. Minden jó volt. Akkor még nem akartam tőle semmi komolyat. Aztán kezdtem közel kerülni a tűzhöz. Nem a megégetős fajtához, hanem amelyik hideg éjszakákon melengeti az ember belsőjét. Jó érzés volt. Szépen fokozatosan belezúgtam főhősnőkbe. Azt hittem, ő is kezd közel kerülni hozzám. Minden jel arra utalt, hogy én is érdeklem őt. Sajnos nem így állt a helyzet. Rossz könyvet olvastam, ami nem rólunk szólt. Az ő könyvében a nevem mellett nagy piros betűkkel ott állt: BARÁT. Ez a szó ezernyi rozsdás tőrként nevetve sebezte véresre a lelkemet. Innen nincs kiút, vagy csak néhány szerencsés kiválasztottnak, akiknek én nem erősítem a sorait. Mit lehet ilyenkor tenni? Küzdeni a végsőkig? Beletörődni? Továbblépni? Egyik sem könnyű. Makacs ember lévén küzdöttem, amíg tudtam. Nem akartam elhinni, hogy nekünk nincs közös jövőnk. Az nem lehetséges. Ő túl fontos nekem, túl szép és a gondolkodása is hasonló. Az önzőség is kitört belőlem, hogy Nekem kell, Én akarom boldoggá tenni. Magamban ordítottam, toporzékoltam, hogy mi hiányzik belőlem, mit tehetnék még, merre induljak tovább?! Mindhiába... Ezzel elérkeztünk a jelenhez. Próbálom még menteni a menthetőt, de a remény lángja már csak egy sötét és nyirkos szoba északi sarkában pislákoló gyertya csonkjából világít. Kezd megint hideg lenni.
Most még elég borúsan látom a világot. Nem tudom elképzelni, hogy létezik egy hozzá hasonló lélek, aki meglátja bennem azt, amit neki kellett volna. De az élet olyan, mint a busz. Nem vár senkire. Ha elbambulsz, lemaradsz és míg a megállóban keresed a boldogságot, lehet pont a hátsó ötös ülésben integet neked, hogy itt voltam.
Végül vonjuk le a konklúziót. Mi a tanulság? Néhány közhellyel élve:
Magasról nagyot lehet esni. (haladtam a menny felé, de elfogyott a lépcső)
Ha az utak keresztezik egymást, nem biztos, hogy együtt is futnak tovább.
Az érzések fájnak. (na ezt aláírom :D )
De hogy ne csak a rosszat említsem. Mert nem csak az van. Mindenképpen pozitívnak mondanám, hogy megismertem őt. Elég mély nyomokat hagyott bennem. Segít, hogy jobb ember legyek. Egy olyan férfi, aki mellett egy nő nő lehet. Megtanított küzdeni. Kitartóbb lettem. Rávilágított pár hiányosságomra, amiket fejleszthetek. Ezeket köszönöm neki.
