A nagy idézetek mindig azt mondják, "soha ne add fel". Olyan hangzatos szavakkal dobálóznak, mint a kitartás és a remény. De mi van akkor, ha nincs más választásod, mint magad mögött hagyni azt, amibe eddig olyan nagyon kapaszkodtál és továbblépni. Amikor ha megszakadsz is, akkor sem tudsz többet kihozni az adott helyzetből; nem tudsz többet adni, mint ami vagy. Akkor mi marad? Ott állsz a meggyőződéseddel, aminek már semmi alapja nincs.
Az élet folyamatosan tanít. Ez legtöbbször rohadtul tud fájni. Néha le is maradsz, nem tudod feldolgozni azt a temérdek információt és igazságot, amivel bombáz. Ilyenkor eleged lesz mindenből és megint csak ott állsz egyedül, mint egy rakás szerencsétlenség és azt se tudod, merre indulj. Nincs, aki fogja a kezed és vezessen, mondván: ez a helyes út. Végül lépsz egyet. Remélhetőleg előre és próba cseresznye alapon kiválasztasz egy utat, amit jónak találsz. Igen, Te! Rólad szól. Nem más irányít. Te döntöd el, merre mész. Ha rossz irányba tartasz, csak magadat hibáztathatod. Próbálod ráhúzni másra a vizes lepedőt, de végül rá kell jönnöd, hogy te cseszted el.
Már azt sem tudom, hova akartam kilyukadni, csak le kellett írnom, hogy lássam, van-e értelme az egésznek. Lényeg, hogy múlt hónapban hagytam magam csúnyán kihasználni és azóta csak a sebeimet nyalogatom. Az önpusztítás ösvényén járok és nehezen tudok kilábalni belőle. Mindez egy lány miatt, akiről azt hittem... nem is tudom mit hittem róla. A boldogságomat kerestem benne. Pedig magamban kéne keresnem. Itt van, csak meg kéne találni. De egyre mélyebbre fúrja be magát, mert amit most művelek magammal az elpusztítaná őt is.
Kikészít ez a szentimentalizmus... SZEDD ÖSSZE MAGAD!!
